Velegi legendák
Részletek a könyvből
"...Grünfeld Antal, székesfehérvári vállalkozó az 1860-as években bérelte a bakonycsernyei mészárszéket és a pálinkafőzőt, a várpalotai gróf Zichy tulajdonát. Grünfeld Antal több mint egy évtizedes bakonycsernyei vállalkozásának időszakában ingatlant nem vásárolt, és nem építtetett."
"...Végül is a bakonycsernyei vállalkozásból származó tőkéből vásárolhatták meg 1874-ben a Lambergek nagyvelegi birtokát. A móri Lamberg Ernesztina Grófnő 1874. január 27-én bekövetkezett halála után az özvegy gróf Szécsen Antal a feleség nagyvelegi birtokát felajánlotta eladásra, a vevő Grünfeld Antal és fia Simon volt. Birtokuk nagysága 781 kat. hold, 60% erdő, 28% szántó 12% rét, legelő."
"... Az ifjú tulajdonos Grünfeld Simon Székesfehérváron lakott a Zichy liget egyik kétszintes polgári házában.
Mint vállalkozó ember, a megyeszékhely legnagyobb borkereskedés tulajdonosa volt (Szent István u. 16.) Fia, Lipót Pál volt a várományosa-örököse a nagyvelegi birtoknak. A gazdaságot kezdettől fogva szakképzett gazdatiszttel és erdőkerülővel irányította."
Grünfeld Lipót Pál (1870-1930)
"Apja Grünfeld Simon, anyja Herceg Franciska. 1897-ben házasodott meg, felesége Deutsch Valéria székesfehérvári kereskedő családból származott. Házasságukból két gyermek született, Pál 1898-ban és Janka Camilla 1902-ben."
"A Grünfeld birtok fejlesztései
1; Két halastó kialakítása a nagyvelegi patak jobb és bal partja mentén. A bal parti tó helyén ma futballpálya van. A tavat Mike Kálmán és társai, falubelijei töltötték fel (1947-1948)
2; A jobb parti tó helyén napjainkban egy lovas tanya található.
3; Urasági kúria építése (1903-1905)
4; Ipari szeszgyár építése az urasági majorban (1922-1924)
5; Katolikus kápolna építése (1929)
6; Családi csárda, vagy borkimérő építése a Móri patak mellett a Velegi úton "Körmendy csárda" a (móri laktanyák és a vasút közötti útszakaszon)"
Ipari szeszgyár építése
"Grünfeld Lipót legnagyobb és legkockázatosabb vállalkozása a gyár építése volt 1923-1924-ben. "
"A nagyvelegi Grünfeld birtokból 10 kat. holdat mértek ki 1921-ben a hadiözvegyek részére. Az igazi nagy földosztást azonban Grünfeld Lipót nem várta meg. Élt a törvény adta lehetőséggel, miszerint az a földbirtokos, aki élelmiszeripari üzemet épít, és abban magyar mezőgazdasági terméket dolgoz fel, mentesül a földosztás ódiumától"
"Grünfeld Lipótot a fenti törvény arra inspirálta, hogy gyárat építsen birtokán. Kockázatos vállalkozásnak tűnt 2021-ben egy ilyen nagy volumenű beruházás, ugyanis nem olt vasút, és nem volt szállításra alkalmas közút (köves út vagy beton út) Nem beszélve arról, hogy nem volt elektromos áram a községünkben. Ennek ellenére Grünfeld Lipót mégis bele mert vágni a kockázatos kalandba.
A gyár építésének gondolatával azonos időben, 1921-ben Grünfeld Lipót és fia Pál bérbe vette Tárnokpusztát (474 kat. hold) a móri gróf Szécsen Miklóstól. Feltételezhetően azért, hogy a megálmodott ipari szeszgyárat ellássa alapanyaggal (cukorrépa, krumpli, kukorica), ugyanis a nagyvelegi birtok kis szántóterülettel bírt. (240-260 kat. hold)
A gyár tervdokumentációja 1922-ben készült el. Az állami támogatás, hitel megérkezése után, 1923-24-ben épült fel az üzem. Az épületek falai előregyártott, kazettás betonelemekből készültek.
Az elektromos energiát petróleum üzemelésű áramfejlesztő aggregátorokkal biztosították.
A gyár gépi berendezéseinek egy része nem elektromos árammal üzemelt. A répa és krumpliszeletelő gépek gőzmeghajtású szerkezetek voltak. A gőzt faszén tüzelésű kazánban állították elő. A gyár ezen részlegének felelős vezetője a brezovai Koródi Józsi bácsi volt.
A szenet Kisgyónból lovas fogatokkal szállították a gyártelepre. Józsi bácsitól tudjuk azt is, hogy a büki erdőszélen szénkutató fúrásokat végeztek, és folyamatban volt falunk határában egy szénkitermelő tárna kiépítése. Sajnos a II. világháború ezt meghiúsította.
A technológiához szükséges édesvizet a döböri erőből betoncsöveken vezették a gyártelepre (kb 2 km)
A forrást falunk néphagyománya úgy őrizte meg, hogy a Grófné kútja. Tehát a forrásvíz már évtizedekkel előbb is ismert volt a lakosság körében. A gyár vezetője, (igazgatója) Ehrenfeld István, aki móri származású volt. Szolgálati háza ma is látható. A tsz-időkben (1949-1991) irodáknak használták. A szakembereket távoli falukból, városokból toborozták össze. A teljesség igénye nélkül néhány név közülük:
Jehn Ferenc gépész, Székesfehérvár, Dénes Antal gépész, villanyszerelő Győr-Sopron megye, Eskulics Antal, villanyszerelő, Tárnok, Boros István Gépész, Bakonycsernye, Oszika József szíjgyártó mester, Vassi Gyula főgépész
Meg kell említeni, hogy a Grünfeldek már a kastély építésének időszakában is csalogattak mesterembereket a falunkba, pl. Bakonycsernyéről Dreska Márton ácsmestert és fiát 1898-ban.
A gyár dolgozóit a környék falvaiból toborozták össze.
Örökítsük meg néhány család nevét: Rácz család Csatka, Hadnagy család Súr, Raduka család, Súr, Gellér család Bakonycsernye, Szekeres család, Bakonycsernye.
Természetesen a munkáslétszám derékhada a nagyvelegi lakosságból tevődött ki. Főleg fuvaros fogatos vállalkozók.
Munkarendjük a következő volt: a főszezonjuk szeptemberben kezdődött a burgonya betakarítással. Azt követte a cukorrépa, majd a kukorica feldolgozása, ami tavaszig is eltartott. A feldolgozás technológiája érdekesen alakult: a répát és burgonyát leszeletelték, majd nagy acéltartályokban erjesztették ipari élesztő és forrásvíz hozzáadásával. Az erjesztést 40-50 C fokon végezték. A hőmérsékletet fatüzelésű kádrendszerek biztosították.
Az égéstermék (füst) a 35-40 m magas gyárkéményen távozott. Szokatlan látvány volt ez eleinte Nagyvelegen, egy magas gyárkémény füstölése. Erjesztés után a lepárlórendszerbe került az alapanyag, és a hűtőrendszeren keresztül 20-25 fokos ipari szesz csapódott le. A készterméket fémhordókban tárolták.A mellékterméket, melaszt szállítószalagon egy másik épületbe irányították, ahol állati takarmányt állítottak elő belőle. A fémhordókban tárolt szeszt a móri vasútállomásra lovas fogatokkal szállították.
A szállítást nagyon megnehezítette, hogy nem volt köves országút a falunk és a móri állomás között. Az őszi és tavaszi esős időszakban a Hanzsékosi-patak kb 100m-120m árterületén tengelyig süllyedt a szekér. Csánkig járták a mocsarat a lovak a nehéz útszakaszon."
---Grünfeld Lipót Pál 1930.május 21.én 60 éves korában váratlanul elhalálozott---
"...A szeszgyár történetében nagy változást jelentett az 1932-33-as esztendő, ugyanis elkészült falunk és a móri vasútállomás között a köves út. Ez a változás nagyon megkönnyítette a fuvarosok életét."
"...1942 szeptemberében ismét kedvező változásról számolhatunk be, történelmünkben először megérkezett az elektromos áram a balinkai bánya felől a falunkba. Az a változás a gyár életében mérföldkövet jelentett. Elhallgattak az áramfejlesztő aggregátorok zakatoló hangjai, új időszámítás kezdődött a Grünfeld birtokon. Grünfeld Pál mindennapjai mégsem voltak felhőtlenek. Ibolya, a szépséges feleség végleg elhagyta. Egyedül élt a kiszolgáló személyzet társaságában a kastélyban.
De ami ennél is nagyobb bajt sejtetett: 1941 nyarán hazánk belépett a II. világháborúba. Hadat üzentünk a Szovjetuniónak.
A magyar országgyűlés közben megszavazta az első, a második és a harmadik zsidó törvényt, Horthy pedig aláírta.
A zsidó vagyonokat, gyárakat, bányákat, kereskedelmi és vendéglátó egységeket államosították. Grünfeld Pál szeszgyárát 1943 novemberében vették el, és az új tulajdonosa a magyar állam lett, mely a szeszgyárat hadi célokra programozta át..."
A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a móri állomáson vagonokba rakott nagyvelegi ipari szesz szállítási iránya Győr helyett Szolgaegyháza (Szabadegyháza) lett.
A szolgaegyházi gyár már német tulajdonban volt. Német szabadalmi technológiával a 25-30 fokos ipari szeszt 90 fokra finomították, majd vízmentesítették.
Benzinnel keverve, Motalko néven motorhajtó üzemanyagot állítottak elő a háborús hadigépezet számára.
Grünfeld Pál 1943 decemberében úgy ítélte meg, hogy menteni kell a menthetőt, a kastélyából az összes értékes bútort kiszállíttatta barátja, gróf Zichy János vadászkastélyába, a timári erdőbe.
Összecsomagolta személyes holmijait. A gazdaságot, azaz a mezőgazdasági tevékenységet Frey Sándor főintézőre bízta. Elbúcsúzott a hozzá közel álló személyektől, házvezetőnő, parádés kocsis, erdőkerülő, halgondozó, főállatgondozó stb. Felsétált a Kossuth utcai postához, ugyanis ott lakott Karner Jenő iskolaigazgató úr - a jó barát - és könnyes szemmel vett búcsút tőle. Egy borítékot hátrahagyva távozott."
A borítékban kézzel írt levélpapíron (állítólag) többek közt ezt olvashatták:
"Amennyiben életem, sorsom úgy alakul, hogy nem térhetek vissza otthonomba, akkor őseimtől örökölt kastélyt a nagyvelegi evangélikus egyházközösség javára átruházom."
Martha Lakner vallomása:
"Budapesten születtem 1927-ben. Édesanyám Grünfeld Janka Camilla. Édesapám Dr Rusti Gyula székesfehérvári születésű orvos volt és Budapesten a Preisich gyermekszanatóriumban dolgozott, aminek fele részben tulajdonosa is volt... Szüleim sajnos elváltak...
A világháborús években a zsidótörvények hatására anyukám úgy döntött, hogy elköltözünk Fehérvárról... Budapestre költöztünk a Tisza Kálmán tér 2. sz. alatti 36 lakásos bérház egyik négyszobás lakásában laktunk. Pali nagybátyám (édesanyám testvére) is felköltözött hozzánk Nagyvelegről 1943-ban. A német megszállás után 1944-ben a budapesti lakásunkból sárga csillagos ház lett, ahol még októberig maradhattunk édesanyámmal és nagymamával. Pali nagybátyámat 1944 szeptemberében vitték el a házból, és sorsáról soha többé nem hallottam. Nekem a rendelkezések alapján munkatáborba kellett bevonulnom, ahonnan édesapámnak sikerült mentesítő passzussal kihozatni és egy Wallenberg védnökség alatt álló szanatóriumba ideiglenesen elhelyezni. Ezalatt az idő alatt, mint később a házbeli keresztény családoktól megtudtam, a Nagymamát egy Budapesti gettóba vitték, ahol 1945 januárjában, 67 éves korában halt meg. Édesanyámat először Theresienstadtba vitték, és onnan Bergen-Belsenbe, ahol 1945 márciusában vérhasban halt meg. Ezt a pesti zsidó hitközség tudatta velem."
" ...A háború után néhány hónappal Fehérvárra mentem és felkerestem régi családi ügyvédünket és a megyei közjegyzőt. Kifizettem a nagyvelegi nagyapai birtok örökösödési illetékét és 1945 novemberében leutaztam a faluba, ahol nagyapámék kastélyát összelőve, és a szeszgyárat teljesen kifosztva találtam. Elkeseredett volt gyári emberekkel találkoztam és beszélgettem. Ezt követően elmentem a községházára. A jegyző közölte velem, hogy az állatokat kiosztották a falu lakosságának. A szántóföldeket államosították. Nincs visszakövetelési lehetőségem!
A vadászkastélyt, ahova Pali bátyám a bútorokat elrejtette, a háború alatt az oroszok felgyújtották és a kastély bútorostól leégett. Azokban a megrázó órákban (17 évesen) nagyon, de nagyon egyedül éreztem magam. Nehéz jövő várt rám. Férjhez mentem 1952-ben Budapesten. Kislányom született 1954-ben. A forradalom alatt 1956 novemberében férjemmel és kislányunkkal elhagytuk Magyarországot.
Vonattal utaztunk Bősárkányig, onnan éjjel indulva, gyalog, a Fertő tó befagyott mocsaras részén férjemmel - aki a hátán vitte a kislányunkat - az osztrák határ felé. Többszöri megállás és bujkálás után sikerült a lerombolt Andau-i hídnál a határt átlépnünk. Szerencsés határátlépés, és egy kétnapos ausztriai lágerélet után sikerült kapcsolatot teremtenünk egy Bécsben élő távoli rokonnal. Ő értesítette édesapám Ausztráliában élő testvérét (Rusti Imre nagybácsimat) akinek segítségével felutazhattunk Bécsbe. Ausztráliában élő nagybácsim közreműködésével és anyagi segítségével egy kis, fűtés nélküli szállodában kaptunk szállást. Célunk az volt, hogy minél előbb jussunk el Ausztráliába. Nagybácsim - akinek gyermeke nem volt, olyan meleg szeretettel hívott, hogy nem is lehetett volna meghívásának ellenállni. Ausztrál konzulátusi jelentkezés után megkaptuk beutazási passzusunkat.Salzburgból kezdődött kivándorlási utunk, ahonnan vonattal vittek el Genovába. Innen indult Aurélia nevű hajónk Ausztráliába. Végül Afrika megkerülésével. 1957 januárjában értünk Sydneybe.
Azóta eltelt több mint 50 év. Kislányom már családanya, és két unokával ajándékozott meg a Jó Isten.
Ausztráliából 1965-ben Európába és Magyarországra repültünk férjemmel egy kis szabadságra, ahol távoli, már-már elfelejtett rokonokkal találkoztunk. Fehérváron nagymamámék (Deutsch família) családi kriptáját tiszteltük meg látogatásunkkal, amit feltörve és kirabolva találtunk. A jóvátételi törvény megalkotásának idejében 1992-ben megint hazajöttünk Magyarországra és leutaztunk Mórra a Telekkönyvi Hivatalba a birtok tulajdonlásának igazolására. Akkor derült ki, hogy az ügyvédünk 1945-ben nem íratta át a nevemre a birtokot, annak ellenére, hogy akkor kifizettem az örökösödési illetéket. Ezért sajnos semmi kárpótlásra nem tarthattam igényt.
Ugyanakkor felkerestük a móri izraelita temetőben a nagyvelegi nagyapám sírját, egy csokor virággal akartam megemlékezni róla, de a sors megint mostoha volt hozzám. A temető gondnok minden jó szándéka ellenére sem találta meg a nagyapám sírját. Jobb híján a bodajki rokonok kriptájánál próbáltam vigasztalódni. A temetőből Nagyvelegre vezetett az utunk, hogy megnézzük a nagypapa kastélyát. Nem kis szorongással kopogtattam be a kastély ajtaján, ahol ideiglenesen a falu tanácsi irodái voltak berendezkedve. Miután bemutatkoztam, riadalmat érzékeltem, mintha titokzatos félelem lengte volna körül váratlan megjelenésemet. Talán arra gondoltak, hogy jöttem követelni a jogaimat, de ennek még a gondolata sem fordulhatott meg a fejemben. Ezek után vegyes érzelmekkel búcsúztam el Nagyvelegtől, és repültem vissza Ausztráliába.
Gábor, megköszönöm kedvességét, őszinteségét, és arra kérem, legyen szíves fényképezze le papám kastélyát, és küldje el. Meg szeretném mutatni már felnőtt unokáimnak és lányomnak azt, amiről oly sokat meséltem nekik."
A Grünfeld emlékoldal szerkesztőjének megjegyzése:
Engem az is motivált, mikor meg szerettem volna őrizni a Grünfeldek nevét, hogy volt aki elmondta, az őseinek jótevője volt Grünfeld Pál, mert telket kaptak, építkeztek, más elmesélte, hogy zsidó létükre a Karácsonyt az evengélikus templomban ünnepelték a többi falubelivel, hogy a szegény gyerekeknek egy öltözet ruhát csináltatott, és így tovább. Hogy a gyári munkások havi 200-250 pengős bére mennyiben tért el az éves átlagtól, az tovább kutatható. Azért van a 'több szem többet lát" szólás, hogy a gyűjtött információkat saját kiegészítéssel megerősítsük, vagy cáfoljuk. Miért jött volna bárki Velegre munkásnak azért, hogy bagóért dolgozzon? Az idecsalogatás jelenthetett telket is, segítséget az építkezéshez, az is igaz, ezt nem tudom. Az biztos, hogy a fuvarosok is gyarapodtak anyagilag. Itt utcák épültek fel a semmiből. Valamint Grünfeld Lipót meghalhatott sátoros ünnepen, esetleg Pünkösdre készülödtek, de semmiképp sem Péter-Pálra. Léderer Piroska ott lehetett a temetésen, de semmiképp sem mint ara, vagy menyasszony, mert egy év múlva házasodtak Simon Pállal. A lényegen nem változtat. Hogy a végrendelet előkerül-e valaha, azt sem tudni. Maradjunk nyitottak az új információkra.